Sírtam és nevettem egyszerre,gyűlöltem és szerettem egyszerre,adtam és elvettem egyszerre,erős és gyenge voltam egyszerre..
A halál megoldja a problémákat. Nincs ember, nincs probléma.
Míg te ittad a kávéd, s én a teám,
csak ültünk egymás mellett tétován.
Lehet még esélyem? Szerethetlek még igazán?
Kérdezlek, de csak a csend felel rá - némán.
Csak aludni akarok. Hátha akkor eltűnnek az emlékek... De tudom, hogy nem fognak. Csak egy agysebész tudná kivágni belőlem őket..
Kelj fel, ha elestél, és tanulj meg járni! Emlékezz, hogy szenvedtél, s már nem fog úgy fájni..
Nem az rendített meg, hogy hazudtál nekem, hanem az, hogy többé már nem hiszek neked...
Ami volt véget ért, minden eltűnt mi szép. Halvány régi kép, csak az emléked ég..
Szerelmes voltam, de egy nap véget ért,
bár megfogadtam nem sírok senkiért.
Mégsem tudtam ott így elhagyni,
hogy ne lásson engem úgy halkan sírdogálni.
Csak álltunk egymással szemben szótlanul,
és látja hogy könnyem kicsordul.
Majd lett egy néma mozdulat felém,
végül elfordult s elindult egy másik lány felé.
A szívem hoztam el... Csinálj vele amit akarsz... Én nem tudok mást tenni... ÉS nem fáj nekem semmi..semmi... Csak a karom..mert nem öleltelek..
Töröld meg a szemed, hogy tisztán lásd, ahogy összetörnek előtted az álmaid...
Úgy érzem, ha nem ismernélek, hiányoznál!
Féltelek, mert szép a szemed és azt más is látja.Féltelek,mert édes ajkad ízét más kívánja.Féltelek,nem láthatlak,mellettem vagy magamtól féltelek!Féltelek,mert Te vagy a SZÍVEM BOLDOGSÁGA! Féltelek,bár okom, s jogom sincs hozzá..
Volt egyszer egy mese nem mondták el végig,nem jutottunk tovább,csak a közepéig.Beleszólt a végzet ebbe a mesébe,mikor a legszebb volt akkor hagytuk félbe..
Fájdalom az, amikor a szerelem ott van melletted, és te nem tudod neki bevallani.
Fájdalom az, amikor tudod mit nem szabadna érezned,és mégsem tudsz ellene semmit sem tenni,
Fájdalom az, mikor szenvedni látod azt, akiért mindent megtennél,
Fájdalom az, amikor csendben maradsz, pedig kiáltanál.
Szeretni valakit, aki nem szeret téged,
könnyeket tagadni, mik szívedben égnek.
Kergetni egy álmot, soha el nem érni,
csalódott szívvel mindig csak remélni...
A sebek még fájnak, még mindig véreznek ...
Tévedtél, kész, ennyi. Hibázni emberi dolog, megbocsáltani tudok, de felejteni nem fogok...
Azt mondtad hogy szeretsz, és azt mondtad hogy értesz......Most azt mondod hogy gyűlölsz, de látom mégis féltesz...
tt ülök csendben, a háló szélén, mint öreg pók figyelek némán. Néha jobb lenne talán ordítani, hogy más figyeljen énrám.
Falat emelsz emberséged köré titkolni, mi van legbelül. A falak állnak és szilárdak, köztük ott vagy te, egyedül.
Leszek egy emlék, mig gondolsz rám... Leszek egy akadály a feledés útján. Dobj ki szivedből,ha útban vagyok! Csak emlék vagyok... tűrök, majd meghalok...
Végignéztem ahogy a falak összeomlanak körülöttem,
de nem hiszem hogy újra tudnám őket építeni....
Elegem ven ebből az egészből,Te nem látod, amit én érzek.Nem fogod fel épp ésszel,hogy én is ugyanúgy félek.Félek attól,hogy holanpra hidegen marad az ágyam.Ha nem maradsz velem,úgy érzem:belészakadok a mába!
A bohóc sem azért mosolyog, mert jó kedve van, hanem mert a mosoly az arcára van festve...
Egy szív, mely érted dobod, egy szív mely sír és zokog. Egy szív, mely érted ver, valaki SZERET tudnod kell!
Hiányzik valami annak az életéből, aki senkit nem tud felhívni azzal, hogy: FÉLEK. Mindenkinek kell valak, akiben bízik annyira, hogy azt mondhassa neki: SEGÍTS.
Az élet egy kép... amit te rajzolsz... de néha belefirkálnak... és nincs hozzá radírod!
Az igazság fáj. Néha mégsem tudod áthelyezni a fájdalom egy részét a másik vállára. Még a legjobb barátodéra sem...
Könnyes szemmel búcsúztunk egymástól el hogy, mit éreztél irántam nem mondtad el. Vége lett sajnos, de nem tehettem róla… Visszahozni nem lehet, nem fordul meg az óra…
Házam a tengerparton áll, A tied fönt a folyó mellett.
A könnyet, melyet érted ejtek, odáig viszi a dagály.
Halálom itt van, aminthogy már itt is volt mindig... Úgy kell
gondolni rá, mint utolsó lapjára egy olyan könyvnek, amelyet még
olvasok...
Nem sírok már, csak néha, hull a könnyem,
Vigasztalom magam, hogy feledjelek könnyen.
De ha más karjában mosolyogni látlak,
Vissza térnek emlékeim és százszor jobban fájnak…
Egyszer véget ér a lázas ifjúság..egyszer nélkülünk megy a vonat tovább..
A legfehérebb rózsának is fekete az árnyéka.
Bocsánat, ha most könnyes szemmel szemléled ezt,
Így az idő távlatából, már minden másképp fest,
Egyszerű ember voltam, egyszerű szavakkal,
Tele félelemmel, ja, hatalmas falakkal!
Nem gondoltam volna, hogy nem mondhatom mégegyszer, szeretlek!
Nem gondoltam volna, hogy nem mondhatom mégegyszer, szeretlek!
Nem akarom, hogy így legyen vége. Egyáltalán nem akarom, hogy vége legyen. Viszont ha elmész, mindketten tudjuk, hogy nem találkozunk többé...
Elmegyünk egymás mellett mint 2 idegen,
Egymásra se nézünk szemünk se rebben .
De lelkünkben, szívünkben vérzünk ,
És az utca végéről mégis visszanézünk.
Még annyi mindent mondhatnék neked, mégis évek óta írok egy levelet. Csak egyetlen sornyi hazugság - röviden: 'már megtanultam élni nélküled.
Ha szíved sír, arcod mindig nevessen, mert néha jobb,
ha a látszat csal..
Ha elmondanám mit érzek, megértenéd, hogy miért fáj nagyon...elmondanám, de nem tudom..
átni akartam a Napot, de ez nekem nem adatott meg. Helyette vihart láttam.
A hamis remény jobb, mintha nem is reménykednénk. De csak addig, amíg épp átéljük. Utána sokkal jobban fáj, mint ha soha nem is reménykedtünk volna...
Egyszerű az egész. Mostmár tudom, mi a szerepem, és, hogy ez a mese nem rólunk szól és kész.
Most magam elé képzelem mosolygó szemed. És nem tudom elhinni: elvesztettelek!
Lehet, néha értelmetlenül sírok,
de tudod, sokszor kétségbeesetten könnyezem,
de megfagy a könnycsepp a tenyeremben
ha érzi, hogy Ő is tehetetlen...
Kiáltanék, tudják meg, hogy fáj, hogy nélküled rám csak szomorúság vár. Mégis hallgatok, hisz ezt kell tennem, nevetni próbálok, s magamba folytom a könnyem.
(c)saját gyűjtés
|